Tökéletesség

Egy ember életében sok kettősség lakozik. Számomra az evészavar is az.
Bemutatom, hogy későbbi soraimban nevén szólíthassam: a neve „hódolói” körökben egyszerűen csak Mia. (A Mia elnevezés a bulimia rövidítéséből ered, az anorexia az Ana nevet viseli.)

Mia 4 éve velem él. Szinte mindennap megmutatja arcát, s olyan dolgokra tanít, melyekre nem vagyok büszke, mégis behódolok nekik.

Minél több időt tölt velem, bennem, annál gyengébb leszek. Ezt érthetjük fizikai gyengeségnek is, de lelkinek még inkább.
Mia félelmet, bűntudatot, dühöt és szégyent hint szét lelkemben… Lassan ható mérgek.

Jogos a kérdés: miért nem fordítok hátat, s hagyom abba. Bár ilyen egyszerű lenne!

Aki benne volt vagy van, jól tudja, micsoda függőség ez. Mint egy agymosás. 4 éve elhiszem, hogy Mia jobbá tesz. Eleinte úgy gondoltam ez az egész a kontrollról szól. Mikor úgy érzed, már semmi fölött nem gyakorolsz irányítást, egyszerűen muszáj találnod valamit, amit mégis befolyásolhatsz. Ez a választás esetemben az étel volt.

Megjegyzés: a sors fintora, hogy a 2 mássalhangzót kicserélve ételből élet lesz. Okos… Jogos.

De Mia csapdába csalt. Elhitette velem, hogy igen, ez végre valami, amit uralhatok. Elhúzta előttem a mézes madzagot azzal is, hogy segítségével 1,5 hónap alatt 16 kg feleslegtől szabadult meg testem.
S mikor már elég messzire elcsalt, megrántotta a mézes madzagot, mely hirtelen ráfonódott testemre, s már csak arra eszméltem, hogy ismét marionett bábú lettem. Tökéletesen elvesztettem a kontrollt, de már nem volt visszaút, függő lettem. Egy függő marionett bábú…

Ahogy telt az idő, a madzagok, mint indák, nőttek hosszabbra és hosszabbra, míg már nem csak testem fonták körül, de a szívemet is. Azóta úgy játszik az érzéseimmel ez a parazita, ahogy csak akar. Én pedig jól nevelt bábú módjára meg is teszem, amit kér, ráadásul azokban a pillanatokban, mikor „működtetve” vagyok, még el is hiszem, hogy ez jó nekem. Elhiszem, hogy jobbá válhatok, tökéletessé…

De mi az, hogy tökéletes?

Képzeld magad egy kietlen sivatag kellős közepére. A levegő forróságtól rezeg szüntelen, talpadat hiába védi cipő, úgy érzed, mintha parázson járnál, szemeid a vakító fényben próbálnak megpillantani valamit, mi irányt adhat, de hiába.
Reménytelenül vonszolod egyik lábad a másik elé. Érzed, ahogy minden egyes lépéssel gyengül a tested, s már nem tudsz másra koncentrálni, csak az égető fájdalomra, s kimerült izmaid lángoló sikolyára.

Ám egyszer csak valami felsejlik a távolban. Egy aprócska oázis, épp csak egy pocsolyányi víz, s néhány kistermetű árnyékadó zöld.
Akkor és ott, számodra ez maga a tökéletesség, s egyben az élet is.

Elindulsz felé, s ahogy egyre közelebb jutsz, lelked, mint egy generátor, erőt csihol testedben, s te egyre gyorsabban haladsz. Egyre nagyobbakat lépsz, már érzed szádban a víz tiszta „életízét”, érzed, ahogy az árnyékban felfrissül majd tested, csak mész és lépsz, előre, majd még előrébb, és végre odaérsz…!!!

.

.

.

Pontosan odaérsz, ahol voltál.
Nincs víz, még csak egy csökött fűcsomó sincs sehol, csak homok és forróság. Mert az a tökéletes kis oázis nem volt más, csak délibáb, te pedig egy marionett bábú voltál…

A tökéletesség életünk délibábja.

Bevezetés

    Ülök a teraszon, melyre csak a lakás benti fénye húz homályos fátylat. A halvány fényleplen túl, csak néhány szomszédos ablak világító kockái törik meg a sötétséget, jelezve, nem én vagyok az egyetlen éjjeli bagoly. Olykor egy-egy hang is felcsendül, veszekedő szomszédok szakaszos harsanása, VB szurkolók TV előtt megfeszült éljenzése, s az imént egy csengő kacaj is hallatta magát.

Ilyen az itt és most. Lám milyen hosszadalmas leírni egy jelen pillanatot. Mire megtettem, el is illant. Már a cigarettám is csutkájáig hamvadt, lehunyta parázsló szemét, s elaludt.

Hát eddig adták magukat könnyen a szavak. Ezernyi érzés kavarog bennem, múlt, jelen és jövő érzései egyaránt. Mégis nehéz beszélni arról, mi ez idáig tabu volt. Titok.
Egy életemre nehezülő titok, mely gyakran hazugságokra és bujkálásra kényszerít.

S mielőtt belekezdenék, megválaszolom a kérdés, hogy miért? Miért írom meg mindezt?

Célom, hogy aki magára ismer a sorok olvastán, érezze nincs egyedül. Más tudni és más érezni. „Nem vagyok egyedül…” – ezt mantrázzuk magunkban.

Tudjuk. Tudjuk, hogy nem vagyunk egyedül. Csakhogy nem a tudatunk diktál, hanem a lelkünk. Mikor valaki egy miénkhez hasonló érzésvilágot ír le, s szavai közt a magunk lélekdarabjaira ismerünk… na az az igazi „Nem vagyok egyedül.” érzés.

Szeretném, hogy az enyémhez hasonló élethelyzetben lévőket átjárja ez a bizonyos érzés.

Másfelől azoknak is ajánlom, akik nem „betegek”. Soraimban elhessegetem a valótlan sztereotípiákat, s őszintén megválaszolok minden kérdést, melyen keresztül megismerhető ez a világ a maga valójában.

Értékes lehet betekintést nyerni egy ismeretlen érzésvilágba. Nem tudhatod kit sodor melléd az élet…talán még jól jöhet. Hisz, ahogy már mondtam: Nem vagyok egyedül.

Nos, akkor vágjunk bele…